Az egész a Suspended Animation-nel kezdődött. Mert ugye Petrucci mester a szólógitározás mindenféle szempontból összevissza koronázott királya és valami hatalmas ízlésformáló ereje van annak az amcsidigó ürgének, mert képes megtanítani az olyanoknak mint én: nem csak az énekért érdemes zenét hallgatni.

A La Dispute tökéletesen ismeretlen hazánkban, én a nuskull.hu lemezkritikái között akadtam rá a legújabb albumuk kapcsán. A futurisztikus nevű „Somewhere At the Bottom of the River Between Vega and Altair” valószínűleg nem fog mainstream zenévé válni Magyarországon, még underground környezetben sem (micsoda képzavar), mert bár a hardcore hatalmas divat mostanság (aki nem hiszi, menjen el egy tehetségkutatóra), ez az album túl komplex, és ami a még fontosabb: nem is hardcore. Ha nagyon akarjuk post-hardcore, de inkább ne próbálkozzunk ezzel sem.  

A kötelező körök után, innen kezdődne az érdemi rész, de nagyon nehéz írni a lemezről, megfogni azt a megfoghatatlan hangulatot, ami elkapott és nem eresztett az első perctől az utolsóig.

A rövid, de megragadó felütés után az album egyből belevág a közepébe, „tonight we’ll ride”- mondja (?) Jordan Dreyer és már kész, végünk, az öt srác hol kerget, hol támogat, hol vezet minket, de nincs menekvés. A gitárdallamok és a vokál tökéletes összhangban működnek, bár utóbbi főleg magyarázásból és ordításból áll, mégis mintha énekelne, ha kell lágy, ha kell üt – egy igazán jó hangú „igazi” énekes se csinálhatná jobban. Külön ki akarom emelni a dalszövegeket, mert ilyen komoly, minden sallangtól, póztól mentes szövegekkel ritkán fut össze az ember – de mivel nem igen vannak versszakok, és inkább a párbeszédes forma dominál (ismétlés szinte semmi) csak úgy érdemes hallgatni, ha az ember közben olvassa, vagy annyira tud angolul, hogy egyből megérti az egészet.

Talán az album közepe a legemészthetőbb, ha lenne sláger ebben a műfajban, akkor a Damaged Goods az lenne, a Fall Down, Never Get Back Up Again gyönyörű ballada, a Bury your Flame pedig szórakoztatva rángat végig a padlón, és még örülünk is neki. A lemez elején és végén a súlyosabb darabok dominálnak, kivétel a keserédes szerelmi bánattal megírt Andria. Az utolsó előtti The Last Lost Continent pedig a legmélyebb, legsötétebb reménytelenségből tör felfelé a himnusz-szerű és hipnotikus befejezésig – az egész szám olyan, mint egy belülről áradó önmegtisztulás – sírni valóan brutális és felemelő. A befejező Nobody, Not Even The Rain utolsó soraival feloldoz, szinte elringat „and our hearts still beat the same”.

Súlyos hallgatnivaló, de épp ettől fontos és szép.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.